Színház

A színházhoz való kötődésemről a 2022-ben írt cikksorozatom bevezetőjében írtam.

Függőség

Gyerekkoromban kezdődött, azóta csak egyre súlyosabb lett. Mára már nagyon erős a függőség. De inkább tovább táplálom, mint hogy ellene tegyek. Shakespeare szerint, színház az egész világ, és sokszor egyet is értek vele, de most azt emelem ki, hogy az én világomnak milyen fontos része a színház.
Viszonyunkra valóban a függőség a legjobb szó. Muszáj időről-időre begyűjtenem a színházi élményeket, hogy feltankoljam a mindennapokra azt a plusz energiát, ami visz előre. Általános iskolás koromban kezdődött, amikor a nagybátyám a színművészeti (akkor még főiskola) felvételi előtt nekem mondta el a verseket, majd a Nemzeti Színház stúdiósaként statiszta-szerepeket kapott, és megnéztem több előadást is, amikor például gyertyatartót hozott be, vagy palást uszályát vitte a főszereplő után. A nagybetűs Színház beszippantott szinte egy pillanat alatt.
Középiskolában az osztályunk a tanulmányi versenyen való eredményes szereplésért vígszínházi bérletet nyert. Így folytatódott utam a teljes függőség felé, olyan színészek hatására, mint Kaszás Attila és Rudolf Péter.
Fiatal munkavállalóként, a közönségszervező néni egyik kedvence voltam, annyi jegyet vásároltam, a már saját forrásból beszerzett vígszínházi bérletem mellett. Sok előadást néztem meg a Madách Kamarában, a Vidám Színpadon. Olyan nagyságokat láthattam színpadon, mint Tolnay Klári és Agárdy Gábor.
Azután intenzívebben bejött a képbe a zenés színház, amely úgy elmélyítette a függőségemet, hogy már nem volt többé esély a gyógyulásra. Ezt egy percig sem bántam. Megadtam magam ebben a menthetetlen helyzetben. Továbbra is szerettem a prózai előadásokat, és egy percig sem éreztem, hogy a zenés színház kevesebb lenne, sőt. Mai napig úgy gondolom, hogy indokolatlan és igazságtalan a könnyű műfajként való besorolás, vagy lenéző megjegyzés. A zenével kiegészítve még teljesebb még intenzívebb élményeket kaptam az elmúlt években. A legtöbb katarzist Nagy Sanyi, Homonnay Zsolt, Feke Pál, Serbán Attila, Nádasi Veronika, Polyák Lilla, Vágó Zsuzsi adta.
Manapság, amikor már több fiatalabb színésznek is sikerült kivívnia, hogy kedvencként tekintsek rájuk – Sándor Péter, Borbély Richárd, Nagy Dániel Viktor -, még mindig kiemelt helyet foglalnak el mellettük a szívemben a régiek.
A színházlátogatások, ahogy mindig, ma is egyfajta ünnepélyes érzést jelentenek nekem. Sajnos azt tapasztalom az utóbbi időben, hogy sokan nem így vannak ezzel. De számomra ma is az a természetes, hogy készülök, szépen felöltözöm. Még egyfajta izgalom is van bennem. Aztán belépve az ajtón, a szereposztás ellenőrzése után, átjár egy megnyugtató, jó érzés, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, ahol megkapom az érzés (öröm, szomorúság, megdöbbenés, ámulat) és élmény adagot, amire szükségem van.
Az olyan színház-függőknek, mint én az elmúlt időszak különösen nehéz volt. Az elvonási tünetek azért is voltak kemények, mert a világjárvány időszakában, éppen a színház nyújthatta volna azt a pozitív sugárzást, amely megkönnyíthette volna a helyzet átvészelését. Enyhülést jelentettek az online előadások, de a színház annyira élő, hogy a személyes jelenlétet, az adott pillanat varázsát semmi sem pótolhatta.
Ebben az évadban enyhült a szorítás. Először csak óvatosan, ritkán, két héttel ezelőttig maszkban, de újra magamba szívtam azt, amitől szabadulni nem tudok, és nem akarok. Tavaszra már eljutottam odáig, hogy néha már túladagolásnak tűnt a magamhoz vett élmény, de szerencsére csak a fáradtság jelentkezett mellékhatásként. Ebben a különleges évadban a kedvenceim: a Jekyll és Hyde, a Tizenötödik, a Kőszívű és a Budapest, Te.
A teljes élményhez mindig hozzátartozik az elsötétülő nézőtér, a smink, jelmez, díszlet, világítás, zenekar, rendezés, a történet, a közönség rezdülései, a csend, a leereszkedő függöny, a tapsrend, és a nélkülözhetetlen összetevő a SZÍNÉSZ.

Budapest, 2022. június 21.